Vissza
Honnan indult a pápai református gyülekezet, miért rejtőzik az Ótemplom a Fő utca mögött, és milyen több mint kétszáz éves tárgyakat használtak egykor, amelyeket ma is őriz a közösség? Ezekre a kérdésekre is választ kaphattak azok, akik az Ars Sacra Fesztivál keretében Böröczky Anna muzeológus vezetésével járhatták be az Ótemplomot és az Újtemplomot.
A pápai reformátusok első istentiszteleti helye a várbéli templom volt, ahonnan a 17. század közepén kellett távozniuk. Ezt követően hosszú időn át csak ideiglenes helyeken gyűlhettek össze: a kollégiumban tartottak istentiszteleteket, de a hagyomány szerint még egy gyülekezeti tag fészerében is voltak alkalmak. A reformátusok 1752-ben Pápát is elhagyni kényszerültek, és csak harminc évvel később térhettek vissza.
1783-ban kezdődött az Ótemplom építése, amelyet 1784 karácsonyától használt a gyülekezet. Az épület egyik legérdekesebb sajátossága, hogy ma is őrzi a türelmi rendelet korának templomépítési szabályait. A protestánsok ekkor csak szigorú feltételekkel építhettek templomot: az épület nem lehetett közvetlenül az utcára nyitott, nem rendelkezhetett toronnyal és haranggal. Az Ótemplom ezért ma is zárt udvarban, torony nélkül áll a Fő utca mögött.
A templom eredetileg sem számított kicsinek, a gyülekezet azonban néhány évtized alatt kinőtte. A templomtérben ma is látható padsorok mellett egykor a két felső karzaton is helyet foglalhattak a hívek, a középső karzaton pedig az orgona volt. A kollégiumi diákságnak is megvolt a maga helye. A 19. század második felére azonban már a pótpadok sem oldották meg a helyhiányt: egy 20. század eleji fénykép tanúsága szerint az úrasztalát is kijjebb kellett tolni, hogy minél több ülőhelyet alakíthassanak ki. A templomban ma körülbelül 350 ülőhely van, annak idején azonban pótpadokkal és a karzatokkal együtt akár 600-nál is többen elférhettek benne - mesélte a muzeológus.
A századfordulón ezért már komolyan foglalkoztatta a gyülekezetet egy új, nagyobb templom építésének gondolata. Felmerült az Ótemplom bővítése is, végül azonban egy új helyszín mellett döntöttek. A mai Március 15. tér akkor különösen alkalmasnak tűnt: közel volt a kollégiumhoz és a nőnevelő intézethez, így egy református oktatási és egyházi központ alakulhatott volna ki a környéken. Csakhogy a tér közepén ott állt a városi kőszínház.
A gyülekezet 1906-ban megállapodott a várossal: hozzájárulnak az új színház építéséhez, cserébe a város elbontja a régi épületet, és a terület a református templomé lehet. Az első világháború azonban közbeszólt. A színházat végül 1931-ben bontották el, az új templom alapkövét 1932-ben tették le, az Újtemplom pedig 1941 őszére készült el.
A séta azonban nemcsak az épületekről szólt. Az Ótemplom és az Újtemplom tárgyai olyan emberekről is mesélnek, akik fontosnak tartották a gyülekezet támogatását. Különösen érdekes, hogy az Újtemplomhoz kapcsolódó adományozók között feltűnően sok nő szerepel. Egy-egy tárgy ajándékozója név szerint is ismert, más esetekben pedig egy család közös adományáról lehetett szó.
Egy különleges tárgyat kézbe is vehettek az érdeklődők: egy 1783-ban készült kenyérosztó tányért, amelyet a Pápai Református Egyházközség a mai napig használ. Az Ars Sacra program idejére ezt a több mint 240 éves tárgyat is kölcsönkérték, így a séta résztvevői valóban testközelből találkozhattak a gyülekezet történetének egy darabjával.
Az Ótemplom padjai szintén történetet őriznek. Egyidősek az épülettel, és a Mózes-padként ismert lelkészi ülőhelyen maga az építés éve is szerepel. Olyan apró részletek ezek, amelyek mellett talán észrevétlenül elhaladnánk, ha nem hívná fel rájuk valaki a figyelmet.
A séta végén pedig ezekből a történelmi részletekből minták is születtek. A résztvevők a Mózes-pad díszítését, az 1783-as évszámot őrző kő motívumát, valamint az Újtemplom építéséhez kapcsolódó, 1941-es textília mintáját is felhasználhatták egy kreatív workshopon. A mintákat vászontáskára lehetett nyomtatni, de aki más textílián szerette volna viszontlátni a pápai református örökség motívumait, az saját pólót vagy ruhadarabot is hozhatott.
