Vissza
Húsvét hétfőn még ma is sok helyen megcsörren a kapucsengő. Aztán egy kis bizonytalanság: vajon ki jön? Egy lelkes kisfiú kölnivel a zsebében? Egy kamasz, aki már inkább csak „letudná” ezt az egészet? Vagy valaki, aki évek óta nem locsolt meg senkit, de most mégis úgy érezte, ideje visszahozni valamit a régi hangulatból?
A locsolkodás sokunk gyerekkorának meghatározó élménye. Korán kelés, ünneplő ruha, gondosan megtanult vers, és a zsebben lapuló kölnisüveg – vagy a bátrabbaknál egy vödör víz, esetleg egy szódásszifon. A lányoknál hímes tojások, csokik, néha egy kis aprópénz. Volt ebben valami egyszerre játékos és ünnepi, kicsit zavarba ejtő, mégis szerethető.
Ma már azonban egyre több családban elmarad a locsolás. Van, ahol egyszerűen „kikopott”, máshol tudatos döntés, hogy nem tartják már ezt a hagyományt. Az ünnep is átalakult. Sokan inkább kirándulni mennek, pihenéssel töltik a hosszú hétvégét, vagy csak szűk családi körben ünnepelnek.
És persze ott van az a jelenség is, amiről sokan beszélnek. A hagyomány egy kicsit elanyagiasult. A vers helyett gyors „locsolkodni jöttem”, a beszélgetés helyett sietség, a közös élmény helyett inkább a „mi jár érte” került előtérbe. Nem mindenhol, nem mindenkinél – de elég gyakran ahhoz, hogy sokak kedvét elvegye.
Pedig a locsolkodás eredetileg nem erről szólt. Sokkal inkább a megújulásról, a tavaszról, a közösségről, a hagyományok ápolásáról. Arról, hogy benézünk egymáshoz, megállunk egy pillanatra, beszélgetünk, nevetünk. Egy apró gesztus, ami összeköt minket egymással és ami kapcsolatot teremt múlt és jelen között.
Talán éppen ezért lenne fontos, hogy valamit megőrizzünk belőle. Nem feltétlenül ugyanúgy, mint régen. Nem kell kötelezővé tenni, nem kell erőltetni. De ha csak annyi marad, hogy a gyerekek megtanulnak egy rövid verset, meglocsolják a nagymamát, és közben egy kicsit együtt vagyunk – már az is több a semminél.
Mert a hagyományok nem attól élnek, hogy változatlanok maradnak, hanem attól, hogy továbbadjuk őket. Kicsit átalakítva, kicsit a mai élethez igazítva, de mégis felismerhetően.
És ki tudja? Lehet, hogy egyszer majd pont ezekből az apró, megőrzött pillanatokból lesznek valaki másnak a „régi szép emlékek”.
(Fotó: Locsolkodás a Kékfestő Múzeum udvarán 2022 húsvétján.)
S ha mégis úgy döntenétek, hogy elindultok locsolni, de nincs versetek, íme néhány ötlet:
Talán még mindig ez a legismertebb locsolóvers:
„Zöld erdőben jártam,
Kék ibolyát láttam,
El akart hervadni,
Szabad-e locsolni?”
De ha nem akarsz sablonos lenni, mutatunk még pár versikét:
„Álmomban egy tündér
Elvitt egy szép kertbe:
Aranyágon aranyvirág
Hajladozott benne;
Kelyhén szép harmatot
Nem láttam gyöngyözni,
Aranyágon arany virág,
Meg szabad öntözni?”
„Szép a piros pipacs,
Szép a tulipán is,
Szép a zöld rezeda,
Szép a gyöngyvirág is.
De a legszebb virág
Épp itt áll előttem,
Sohasem fog elhervadni,
Hogyha megöntöztem.”
„Gyertek elő szép leányok,
ibolya virágok!
Virágeső hullatozzon rátok.
Szemetek mosolyogjon,
orcátok viruljon,
piros tojás, hímes tojás
a zsebembe hulljon!”
És persze jöjjenek a vidámabb locsolóversek:
„Bari béget zöld gyepen
Sárgállik a hérics
Bocsánat, de rávizelek
A fejedre én is.”
„Biciklivel érkeztem,
40 métert fékeztem.
Józsi vagyok, szép és laza,
Locsoljak vagy húzzak haza?”
„Van nálam egy kis pacsuli,
Leloccsintom magát.
Ha egy kicsi mázlija van,
Szereti a szagát.”
