Vissza
Lukács Katalin alkotásaiból nyílt kiállítás egy belvárosi kávézóban. A tárlat sokszínűsége jól tükrözi az alkotó folyamatos keresését és kísérletező alkotói attitűdjét: csendéletek, faábrázolások, grafikai munkák és szürrealista hangvételű képek egyaránt helyet kaptak a kiállítótérben.
A festmények között külön figyelmet érdemelnek azok a munkák, amelyekben Lukács Katalin falevelek segítségével próbálta megjeleníteni a hullámzást, a légörvényeket, a keveredést és a kavarodást. Ezek a képek nemcsak természeti formákat idéznek, hanem mozgást és ritmust is közvetítenek. A folyosó végén elhelyezett, szürrealista témájú alkotások figurák és színek segítségével több gondolatot, belső történetet próbálnak egyszerre megfogalmazni.
A grafikák és linómetszetek szintén fontos részét képezik a kiállításnak. Ezekre a munkákra különösen jellemző, hogy történetek „olvashatók ki” belőlük. Az alkotó elmondása szerint a linómetszetek gyakran zenehallgatás közben készültek: egy-egy erőteljes zenei élmény - legyen az a Coldplay, a Quimby vagy más előadó - ritmust adott a metszésnek, és ez a ritmikus hullámzás a kész képeken is érzékelhető.
Lukács Katalin szerint ezek az alkotások új képek és új utak eredményei, de az állandó keresés mindig is jellemző volt rá. Mint mondja, soha nem érzi igazán befejezettnek a képeit, mert gondolatai már a következő technikán vagy variáción járnak. Mesterei - köztük Horváth Lajos és Katona György - is gyakran megfogalmazták ezt róla: az alkotás számára nem lezárt folyamat, hanem folyamatos továbbgondolás. A faábrázolásokon például előfordul, hogy a festék csorgatásával a véletlen alakítja ki a formát, amelyet aztán tudatosan fejleszt tovább.
A kiállítás megnyitóján egy másik művészeti terület is hangsúlyosan megjelent. Csukárdi Sándor könyveiről is beszélgettek, így az irodalom és a képzőművészet világa természetesen kapcsolódott össze. A két alkotó kapcsolata hosszú múltra tekint vissza: még a kilencvenes évek elején ismerkedtek meg egymással, amikor Lukács Katalin első, merész hangvételű kiállításai egyikét mutatta be.
A kapcsolat az évek során barátságból szakmai együttműködéssé is vált. Három évvel ezelőtt Csukárdi Sándor kérte fel Lukács Katalint Az eltévedt hópehelykisasszony című mesekönyvének illusztrálására. A könyvhöz készült képek monotípia technikával születtek, ami azt jelenti, hogy minden egyes lenyomat egyszeri és megismételhetetlen. Bár a nyomdai kivitel tompább színeket adott vissza, az eredeti illusztrációk élénksége és mesélő ereje jól érzékelhető.
A megnyitó és maga a kiállítás is azt mutatta meg, hogy a környéken újra felélénkült a művészeti élet, mondta Lukács Katalin. A közös kiállítások, beszélgetések és találkozások alkotásra ösztönzik azokat is, akik eddig talán visszahúzódóbban dolgoztak. Ez a kiállítás pedig jó példája annak, hogyan találkozhat egy kávézó falain a képzőművészet, az irodalom és a személyes történetek világa.
