Vissza
Vannak napok, amelyek néma mementói a történelemnek, amelyek nem kívánnak hangos szavakat. Ilyen a magyarországi németek kitelepítésének mai emléknapja is.
Nehéz belegondolni, mit jelenthetett kényszerből, bűnösnek bélyegezve, parancsra elhagyni mindent, amit valaha valaki hazának nevezett. Az otthont, ahol született. Az utcát, amelynek minden kövét ismerte. A földet, amelyet művelt. A templomot, ahol imádkozott. Nem döntés volt - végrehajtás. Nem költözés - elszakítás.
Az 1946 januárjában kezdődött kitelepítések során Pápáról és környékéről több mint kétezer ember kényszerült elhagyni otthonát. Családok, idősek, gyermekek. Nem tettek semmi rosszat, az egyetlen bűnük a származásuk volt. Emberek, akiket egyetlen tollvonás tett idegenné ott, ahol addig otthon voltak. Sokan úgy indultak el, hogy nem tudták: visszatérhetnek-e valaha. És többségük soha nem is térhetett vissza.
A pápai vasútállomás falán ma emléktábla őrzi a történetüket. Csendben. Mint ahogyan az ő sorsukról is hallgattak hosszú évtizedeken át. Pedig innen indultak el - vonattal, csomagokkal, addigi életük kis darabkáival, könnyes szemekkel, félelemmel telt szívvel.
Amikor ma elhaladunk a vasútállomás mellett, talán nem is gondolunk arra, hogy volt idő, amikor nem utazni indultak innen az emberek, hanem száműzetésbe. Amikor a sínek nem a viszontlátás reményét, hanem végleges búcsút jelentettek.
Ez a nap az emlékezésé. Annak kimondásáé, hogy ami történt, igazságtalan volt. Hogy a közösségek sebei nem egyik napról a másikra gyógyulnak. És hogy a haza nemcsak egy hely a térképen - hanem emberi sorsok összessége.
Ma fejet hajtunk az elűzöttek emléke előtt. És talán jobban értjük és érezzük: a haza nem lehet büntetés tárgya!
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor, Békásmegyer, 1946.
