Vissza
Az eseményen Kincses László versmondását követően Bakos László önkormányzati képviselő mondott személyes hangvételű megemlékező beszédet, amelyben hangsúlyozta: nem győzelemről, nem dicsőségről, hanem emberekről kell megemlékezni. Olyan magyar katonákról - fiúkról, apákról, nagyapákról, testvérekről -, akik idegen földön, embertelen körülmények között szenvedtek, fagytak meg, estek, tűntek el örökre.
Felidézte, hogy az offenzíva 1943. január 12-én hajnalban, mínusz 30-40 fokos hidegben indult meg. A hiányos felszerelés, az elégtelen ellátás és a túlerővel szembeni kilátástalan helyzet miatt a II. magyar hadsereg ellenállása néhány nap alatt összeomlott. A fagy sokszor ugyanolyan halálos ellenségnek bizonyult, mint a fegyverek. Több mint százezer magyar katona esett el, fagyott meg, került hadifogságba vagy tűnt el, és - mint a beszédben elhangzott - minden egyes szám mögött egy név, egy arc és egy hazavárt élet állt.
Bakos László külön megemlékezett a pápai és környékbeli áldozatokról is, akik közül sokan soha nem tértek vissza. Családok maradtak apa nélkül, asszonyok özvegyen, gyermekek félárván, és a gyász hosszú évtizedeken át ott volt a város utcáin és otthonaiban. Saját családi történetét is megosztotta: nagyapja megjárta a Don-kanyart, túlélte a visszavonulás halálmenetét, majd a háború végén amerikai hadifogságba esett, de életben maradt. A túlélés azonban nem jelentett megnyugvást.
Az önkormányzati képviselő kitért arra is, hogy a kommunista diktatúra évtizedeiben a doni áttörésről beszélni tilos volt. Az elesettek emlékét nem ápolták, a túlélőket gyakran megbélyegezték, elhallgattatták, üldözték. A tragédia így kettős sebbé vált: először a fronton, majd a hallgatás éveiben. Sok túlélő úgy hunyt el, hogy soha nem mondhatta ki nyilvánosan: ott volt, túlélte, és fájt.
„Ma, amikor itt állunk, nemcsak emlékezünk, hanem igazságot is szolgáltatunk” - fogalmazott a képviselő. Hangsúlyozta: a Don-kanyar katonái nem bűnösök, hanem áldozatok voltak, akiknek szenvedése valós, emlékük pedig tiszteletet érdemel. Az emlékezés nem a háború dicsőítése, hanem figyelmeztetés arra, hová vezet a háború és a diktatúra, valamint arra is, milyen pusztító, amikor még az emlékezés jogát is elveszik.
„Soha többé Don-kanyart, soha többé diktatúrát, soha többé értelmetlen háborút” - hangzott el zárásként. Az esemény csendes mécsesgyújtással és koszorúzással ért véget, méltó módon őrizve meg a hősök és áldozatok emlékét. A megemlékezés végén közös főhajtással tisztelegtek mindazok előtt, akik a Don partján maradtak, a névtelen sírokban nyugszanak, valamint azok előtt is, akik hazatértek, de életük végéig hordozták a háború és a hallgatás terhét.
