Vissza
Amikor ezekben a napokban kilépünk az ajtón, és megcsap bennünket a hideg, ösztönösen összébb húzzuk magunkon a kabátot. A hó ropog a lábunk alatt, óvatosan lépkedünk a jégen, a szél az arcunkba vág, és már ez is elég ahhoz, hogy még zordabbnak érezzük a telet. Ilyenkor panaszkodunk, sietünk, számoljuk a perceket, míg végre újra melegbe érünk.
És ilyenkor kellene megállnunk egy pillanatra.
A Don-kanyarban nyolcvanhárom évvel ezelőtt nem volt hová visszahúzódni. Nem volt meleg szoba, forró tea, száraz ruha. Csak a tél dermesztő hidege, az embertelen körülmények, az éhség, a fáradtság - és a háború könyörtelen valósága. Ott magyar katonák ezrei fagytak halálra értelmetlenül, távol az otthonuktól.
Köztük pápaiak is. Fiúk, férjek, apák, akik itt születtek, itt élték mindennapjaikat, itt voltak boldogok családtagjaik, barátaik körében, akik innen indultak a halálba, akiknek nevei ma emléktáblákon, emlékműveken élnek tovább. Akik talán soha nem gondolták volna, hogy valaha a tél lesz a legnagyobb ellenségük.
Amikor ma fázunk, amikor a hóesés nehézséget jelent, jusson eszünkbe: volt idő, amikor a hideg nem kellemetlenség volt, hanem halálos ítélet! Amikor a mínuszok nem számadatok voltak, hanem napokig tartó szenvedés!
A Don-kanyar emléke nem a múlt poros fejezete. Figyelmeztetés. Figyelmeztetés arra, hogy mit jelent az emberi élet törékenysége, a háború értelmetlensége, és arra is, hogy mennyire természetesnek vesszük ma mindazt, ami akkor elérhetetlen volt: a biztonságot, a békét, az otthont.
Emlékezünk a pápai hősökre! Némán, főhajtással, tisztelettel!
És amikor ma összébb húzzuk magunkon a kabátot a hidegben, gondoljunk rájuk, akikre nem várt biztonságos meleg hely, akik többé nem térhettek vissza, akik soha nem ölelhették már át szeretteiket! Akik megpróbáltak helytállni - ameddig lehetett!
