Vissza
Ahogy Halottak napján a temetőhöz közeledek, rácsodálkozom, mennyi szeretettel telt meg a temető. Ahogy belépek, azon gondolkodom, vajon mitől van ez. Talán a rideg, néma sírköveken visszatükröződő apró, meleg fények teszik, de ilyenkor kevésbé tűnik szomorúnak a hely, ahol az elmúlás olyannyira kézzelfogható.
A mécsesek derengő fényében lépkedek a sírok közt. Sokan alusszák itt örök álmukat, akik fontosak voltak számomra. Szüleim, kedves rokonok, barátok, jó ismerősök. Mindegyiküknél megállok pár percre, mécsest gyújtok és felidézem az emléküket. Hiába teltek el hosszú évek, vagy akár évtizedek, érzem, hogy valami különleges kapocs még ma is összeköt minket. Ezernyi emlék tör elő az idő kíméletlen homályából. Mosolyok, összekacsintások, ízek, illatok, hangok, fontos mondatok, beszédes hallgatások. Emlékek, amelyek a szeretet láthatatlan szálaival kapcsolják össze az eltávozottakat az ittmaradottakkal.
Sokan vagyunk a temetőben. Itt is, ott is újabb és újabb kis mécslángok gyúlnak, hogy összekapaszkodva meleg fénybe borítsák a rideg, néma sírköveket. S közben itt is, ott is tovább szövődnek a szeretet emlékekből szőtt fonalai.
Olyan szép, ahogy szeretettel telik meg a temető...
