Vissza
Tisztelt emlékező közösség!
Tíz éve ment el közülünk Dr. Kálmán Attila, a Pápai Református Gimnázium újraindítása első másfél évtizedének egyik meghatározó alakja, igazgatója, tanára, lelki vezetője. Ma, amikor domborművét leleplezzük, nemcsak egy arcot, hanem egy életpéldát idézünk meg - azt az embert, aki munkájával és hitével maradandót hagyott maga után.
Sokféleképpen lehet emlékezni. Lehet életrajzot sorolni: 1938. október 22-től 2015. október 28-ig tartott földi útja. Fel lehetne idézni életútját, megidézve munkahelyeit, munkássága dokumentumait, kitüntetéseit. Lehet beszélni a megbélyegzésről, amit a kommunista rendszer alatt szenvedett el, az '56-os szerepvállalásról, a rendszerváltás utáni közéleti szolgálatról, későbbi kitüntetéseiről vagy a türelemmel viselt betegségről, amelyben méltósággal hordozta keresztjét.
De mégsem ezek a számok vagy címek jellemzik őt legjobban, hanem az, ahogyan élt, tanított és hitt. Tanárként és igazgatóként generációk életét formálta. A Pápai Református Gimnáziumban 1994 és 2005 között igazgatóként nemcsak az iskola falait, hanem a benne tanulók szívét is építette. Amikor megkérdezték tőle, hogy mitől református egy gimnázium, ezt mondta: „Igényes konzervatív iskolát igyekszünk szervezni. Ez azt jelenti, hogy kipróbált ismeretanyagot tanítunk, jól bevált módszerekkel, krisztusi szeretettel. Arra törekszünk, hogy ne nagyüzemi bizonyítványgyár legyünk, hanem minden növendékkel személyre szólóan tudjunk foglalkozni, kifejlesztve benne azokat a képességeket, amelyeket Teremtőjétől egyedül ő kapott.”
De Kálmán Attila nemcsak igazgató, hanem hívő ember és egyházi szolgáló is volt. Gyermekként a tatai gyülekezet fogadta be és biztosított családjának egy alagsori kis lakást, ott lett később presbiter, onnan indult el sok erdélyi útjára is, amikor Bibliákat vitt a határon túlra az ottani magyar testvéreknek. (Akkor ezt csempészésnek hívták) A Dunántúli Református Egyházkerület főgondnokaként tizenkét éven át, a Magyarországi Református Egyház Zsinata presbiteri elnökeként pedig hat éven keresztül segítette az egyházat, hogy a rendszerváltás után megtalálja a helyét a társadalom lelkének gyógyításában.
És volt benne valami, ami minden szerepén túlmutatott: a derűs bölcsesség. Mi, tanítványai, - hiszen én is elmondhatom, hogy tanítványa voltam, igaz nem itt, hanem egy tatai gimnáziumba - máig mosolyogva emlékezünk mondataira: „Ebből a példából csak az első tízezer a nehéz.” „Ez a példa kaptafa. Aki nem tudta, kapta-fa.” Ha valakinek nem ment a felelet: „Nyissatok ablakot, mert az égéshez oxigén kell.” És ha valaki lesett a szomszédjáról, jött a kedves figyelmeztetés: „Zoli, olyan szép az Andrea arca - miért a dolgozatát nézed?”
Nemcsak nevetni tanított, hanem gondolkodni is. A természet szeretetének nevelése okaként mondta: „Amelyik gyermek fát ültet, nem fogja derékba törni a csemetét.” Bölcsességei máig érvényesek, és elgondolkoztatóak: „Az ember olyan, mint az alma: Tömegben romlik.” Számomra, egy életre meghatározó mondata volt: „Az az igazán boldog ember, akinek a munkája a hobbija és a felesége a szeretője.” Boldog a hivatásában, és boldog élete párjával. A leckét megtanultam. Akit tanított Igazgató Úr, annak nem csak az órán adta a példát - matematikai feladatok formájában -, hanem életre szóló példát kapott a hívő, keresztyén ember küldetéséből.Egy olyan ember képe ez, aki szerette az életet, tisztelte a tudást, és ragaszkodott Istenéhez.
Akinek 1982-ben három évet jósoltak, és ő még harmincháromat kapott. Isten kegyelmének élő tanúja volt. Családapaként is
példát mutatott: több, mint öt évtizeden át élt hűségben feleségével, Erzsikével, két gyermeket és négy unokát kapva ajándékul.
És most, amikor domborműve a falra kerül, kérdezhetjük: Miért dombormű? Mert tiszteletünk jele. Bronzba öntött emlékeztető, hogy a folyosón elhaladva ránézhessünk, és elgondolkodjunk: ki volt ő, és mit tanulhatunk tőle. Akik nem ismerték, azokat arra akarja inspirálni, hogy utána nézzenek munkásságának, és okuljanak a példán. Akik ismerték, szinte látják újra fehér iskolaköpenyben, mosollyal az arcán, szemében a megszokott huncutsággal sietni a folyosón következő feladatára. Visszagondolhatunk arra, hogy amit ő több mint 55 éven keresztül küldetésének vallott, annál kevesebbel mi sem érhetjük be; ezt kell tennünk:
- meg kell tanítani az ifjúságot logikusan gondolkozni
- fejleszteni kell a jellemüket, hogy tartásuk legyen
- fejleszteni kell az ízlésüket, hogy meg tudják különböztetni az értéket a talmitól, a szépet a rúttól
- növelni kell a kommunikációs képességüket, hogy meg tudjanak érteni másokat, és meg tudják értetni magukat másokkal.
Ez a feladata ma is az iskolának. Ezt a látást köszönhetjük Dr. Kálmán Attila igazgatónak, a példánknak. Az ő szellemi öröksége pedig kötelez minket. Zárásként hadd hangozzék el egy dal, amely talán kifejezi, mit jelent számunkra az emlékezés és a hűség: A csitári hegyek alatt, e dal személyes emléke, kedves éneke volt Igazgató Úrnak, mindenhol elénekeltette a közösséggel, ahol megfordult látogatóként. Miközben e sorokat halljuk, gondoljunk arra: vannak, akik testben már nincsenek velünk, de szellemiségük, példájuk és hitük ott él közöttünk - és tovább nevel bennünket.
Istennek legyen hála életéért, szolgálatáért, és mindenért, amit ránk hagyott.
