Vissza
A mohácsi csata történetének számos részlete máig kérdéseket vet fel, miközben több, régóta élő tévhit is beépült a köztudatba. Dr. Nagy L. István, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatója évek óta foglalkozik a török háborúk és az oszmán hódítás korának történetével, kutatásai során pedig a mohácsi csata eseményeit is részletesen vizsgálta. Ennek eredménye A mohácsi csata – ami a csatatéren történt című kötete, amelyet a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek Könyvtárában mutattak be. A szerzővel Gerecsei Zsolt gyűjteményi igazgató beszélgetett.
Nagy L. István elmondta: a török háborúk és az oszmán hódítás kora történészi pályája kezdete óta foglalkoztatja, Mohács pedig mindig is kiemelt helyet foglalt el kutatásaiban. A csata vizsgálatára egy 2006-ban megjelent, a mohácsi kutatásnak új irányt szabó munka is ösztönözte. Mint fogalmazott, a csata elemzése során újabb és újabb részletek tárhatók fel, amelyek segítségével maga az ütközet is más megvilágításba kerülhet.
A kötet legfontosabb kérdése, hogy mi történt azon az egy napon, illetve azon a néhány órán, amikor a mohácsi csatát megvívták. A szerző ugyanakkor hangsúlyozza: a csatatéren történtek önmagukban nem érthetők meg, ezért a könyv szélesebb történelmi és gazdasági összefüggéseket is vizsgál. Kitér többek között a szemben álló államok erőforrásai közötti különbségekre és a két hadsereg bemutatására is.
A beszélgetés egyik fontos témája a magyar hadsereg megítélése volt. A kutató szerint téves az a közkeletű elképzelés, hogy a mohácsi magyar sereg elavult lett volna. Megfogalmazása szerint korszerű, európai színvonalú hadseregről volt szó, amely azonban jelentős létszámhátrányban szállt szembe az oszmánokkal. A könyv egyik célja éppen ezért annak bemutatása, hogyan tudott a magyar sereg ilyen körülmények között komoly katonai teljesítményt nyújtani.
A csata lefolyását vizsgálva Nagy L. István két olyan mozzanatot is kiemelt, amikor a magyar sereg közel került ahhoz, hogy fordulatot érjen el. Az egyik a jobbszárny támadását követően adódó lehetőség volt, a másik pedig a csata utolsó szakaszában történt, amikor néhány magyar páncélos vitéz egészen Szulejmán szultán közelébe jutott. A szerző szerint, ha ekkor sikerült volna megölni a szultánt, az nagy eséllyel az oszmán hadsereg összeomlásához vezetett volna.
A néhány páncélos vitéz és a szultán testőrségének összecsapása jól mutatja a korabeli harcmodort is. A szolakokból álló, testőralakulat könnyű fegyverzetű, ugyanakkor az oszmán hadsereg legjobban képzett katonái közé tartozott. A páncélt közvetlenül nem tudták átütni, ezért a lovakat sebesítették meg, majd a földre került lovasokat többen együtt gyűrték le.
A történész szerint Mohács kapcsán nem magát a csatát, hanem elsősorban a magyar hadsereg és az uralkodó teljesítményét látja alulértékeltnek. A magyar vezetők tisztában voltak az erőviszonyokkal, mégis vállalták az összecsapást. Egy korabeli forrás szerint Tomori Pál mintegy hatvanezer oszmán katonával számolt, miközben a magyar sereg létszámát húszezer körülire becsülték.
A beszélgetés során szóba került II. Lajos király utolsó döntése is. A csata végén egy forrás szerint azt tanácsolták neki, hogy meneküljön, miközben a katonák fedezik az elvonulását. A mindössze 21 éves uralkodó azonban úgy döntött, hogy a hadsereggel marad, és újabb kísérletet tesznek. Ezt követően jutottak el a magyar páncélosok a szultán közelébe. Nagy L. István szerint mindez a király és a csatatéren harcoló, illetve elesett katonák teljesítményének nagyobb megbecsülésére hívja fel a figyelmet.
A kötet egy másik fontos területe a mohácsi csatához kapcsolódó tévhitek vizsgálata. Ezek közül az egyik legismertebb Szapolyai János állítólagos szándékos késése. A kutató szerint a fennmaradt adatok nem támasztják alá ezt az elképzelést. Két héttel a csata előtt Szapolyai még Kolozsvárról küldött leveleket a városoknak a katonák mozgósításáról, vagyis serege ekkor még nem állt együtt. Amikor pedig megérkezett hozzá a hír az oszmánok közeledéséről, maga is igyekezett a magyar fősereghez, és azt üzente, hogy várják meg.
Nagy L. István szerint Szapolyai szándékos késésének története később a Habsburg udvar propagandájában is megjelent, a rendelkezésre álló történeti adatok azonban ennek ellenkezőjét támasztják alá. A késlekedésben az eltérő hadszervezési és gazdasági lehetőségek is szerepet játszottak: míg az oszmánok jelentős erőforrásokkal és előre felvásárolt gabonakészletekkel készülhettek a hadjáratra, a magyar fél lehetőségei jóval korlátozottabbak voltak.
A mohácsi csata – ami a csatatéren történt így nem csupán egy több mint ötszáz évvel ezelőtti ütközet leírására vállalkozik, hanem arra is, hogy a rendelkezésre álló források alapján árnyalja a mohácsi eseményekről kialakult képet. A pápai könyvbemutatón Gerecsei Zsolt kérdései nyomán a csata katonai részletei mellett az erőviszonyok, a történeti emlékezet és a máig élő tévhitek is előkerültek.
