Vissza
Ha végigsétálunk Pápa utcáin, ma már nem láthatjuk őket, nem találkozhatunk velük, nem köszönthetjük egymást jó ismerősként. Pedig volt idő, amikor a város természetes részei voltak.
A Fő tér környékén, a belvárosi utcákon, a régi üzletekben egykor ismerős nevek, arcok fogadták a betérőket.
A zsinagóga nem csak épület volt, hanem élettel teli, fontos közösségi központ, ahol ünnepek és hétköznapok találkoztak.
A pápai zsidó közösség tagjai a város iskoláiban tanultak, itt voltak az üzleteik, itt dolgoztak, itt éltek meg örömöket és bánatokat, sikereket és kudarcokat. Családok éltek egymás mellett békességben – ebben a városban, amit ma is sokan otthonunknak hívunk.
A Holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján nemcsak a történelemre emlékezünk, hanem arra is, ami innen tűnt el, az emberekre, akikkel már nem találkozhatunk, a pillanatokra, amik már nem történhetnek meg. A pápai zsidó közösségre, amelynek nagy része nem tért vissza a borzalmak táboraiból.
A számok, amelyeket ilyenkor idézünk, nem tudják visszaadni, mi veszett el valójában. Nemcsak életek, hanem egy közösség mindennapjai, kapcsolatai, hagyományai. Az a természetesség, ahogyan jelen voltak a városban.
Azon kevesek, akik hazatértek, már nem ugyanazt a várost találták. Az épületek megvoltak, az utcák is, de az a világ, amelyet korábbról ismertek, eltűnt. És vele együtt valami abból a sokszínűségből is, ami egy várost igazán élővé tesz.
Mára már csak nyomok maradtak. Egy-egy emléktábla, néhány botlatókő, egy-egy épület, több ezer, a történelem homályából ismerősnek tűnő név. És a csend, amely körülveszi őket.
A kérdés nem az, hogy emlékezünk-e. Hanem az, hogy értjük-e, mit jelent az a hiány, ami itt maradt velünk.
